Már ősidők óta különböző jóslatok hirdették a világvégét, ám mindegyik csak felesleges pánikot keltett az emberek között, ugyanis egyik sem teljesült be. A 2012. december 21.-i is ilyen volt, amikor a maja időszámítás véget ért. Habár akkor nem következett be a várva várt világvége, mégis sorsfordító nap volt. Egbert Hayes, egy amerikai fiatal tudós társaival egy olyan űrhajó feltalálásán dolgozott, ami képes több száz évig lakhelyül szolgálni az emberiségnek, ugyanis meteorológusok egy kisjégkorszakot jósoltak 2040-re. A tudós és munkatársai teljesen biztosak voltak abban, hogy ez így is lesz, mert az időjárás már akkor változóban volt. Ez az újabb jégkorszak azonban az egész emberiség pusztulásához vezetne, és ennek elkerülése érdekében elkezdtek az űrhajón dolgozni. Persze sokan szkeptikusan álltak ehhez a témához, elvégre az eddigi jóslatok sem teljesültek, akkor miért lenne ezúttal másképp? Egbert-et azonban nem lehetett eltántorítani céljától, bárhogy is próbálták meggyőzni őt. Végül neki lett igaza.

Ám nem csak Egbert volt az, aki hitt a jégkorszak elméletben. Derick Wood-nak, egy szintén fiatal tudósnak is meggyőződése volt, hogy be fog következni a meteorológusok jóslata. Ő és még páran nem hittek az űrhajó sikerességében, mert tudták, hogy az űrben nagyon magas a radioaktív sugárzás, ami életveszélyes az emberre nézve, ezért egy teljesen más megoldást kerestek. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbálja hibernálni az embert. Európa nyugati részére utazott, messze a tengerparttól, és ott kezdett el kísérletezni. Közben ugyanitt elkezdtek kialakítani egy földalatti rendszert, ahová majd a hibernálás közvetlen kezdete előtt menekülnek.

 Az időjárás egyre szélsőségesebb és kiszámíthatatlanabb lett. Egyik évben olyan forróság volt, hogy a termények azért mentek tönkre, máskor pedig annyi csapadék esett, hogy amiatt pusztult el a terménynek a 90%-a. Éhség és különböző betegségek ütötték fel fejüket világszerte, s napról napra egyre gyorsabban csökkent a világnépesség. S ha ez még nem lett volna elég, a sok forróság miatt a sarkköri óceánok jégpáncélja is felolvadt, a víz pedig elöntötte az összes tengerpart melletti várost, többek között Tokiót, New York-ot, Shanghait és Hongkongot. Végül 2040. szeptember 8.-án bekövetkezett a jégkorszak. Derick kísérlete sikerrel járt, és egy maroknyi bátor emberrel hibernálta magukat 110 évre. Az űrhajó pedig előtte készült el nem sokkal, és 100 szerencsés emberrel felemelkedett az űrbe. Ezzel elkezdődött az ember élete az űrben.

Habár elég szigorú szabályokat vezetett be a kancellár, de ezek szükségesek voltak ahhoz, hogy minél tovább lehetséges legyen az élet a Charonon. Ilyen szabály volt például, hogy mindenkinek csak egy gyereke lehet, valamint ha valaki megszegi a törvényeket, akkor annak büntetése halál, kivétel nélkül. Habár az emberek csak nagy nehezen tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez, mégis békességben éltek az elkövetkező években. Eközben persze a gyerekeket megtanították mindarra, amire esetleg a Földön szükségük lehet: harc, sebellátás alapjai és hasonlók. Habár sokan csak felesleges idő- és erőpocsékolásnak gondolták ezeket az órákat, mert el sem tudták volna képzelni, hogy újra visszatérnek a Földre, de voltak, akik tisztában voltak azzal, hogy nem élhetnek örökké a Charonon.

Már ekkor két részre oszlottak a charoniak: voltak, akik hittek abban, hogy még egyszer visszatérhetnek a Földre, és voltak, akik ezt lehetetlennek gondolták. A vezetőségben mindkettő megtalálható volt, hogy a békét és egyensúlyt fent tartsák, és senki se érezze úgy, hogy a háttérbe van szorítva. Ekkoriban még a konfliktus a két csoport között elenyésző volt, és csak néha ütköztek nézeteltérésbe a különböző vélemények miatt, de a kancellár még el tudta simítani ezeket a problémákat. Megszűnni viszont nem szűntek meg.  

Eközben szakemberek végig figyelemmel kísérték a Föld állapotát, mert a vezetőség tudta, hogy az űrhajó képtelen a végtelenségig lakhelyül szolgálni az egyre gyarapodó lakosságnak, és hogy egyszer vissza kell térniük a bolygójukra. Hosszú-hosszú évekig nem volt tapasztalható semmilyen változás, ám 100 év múltán a jég felolvadt, és a Föld kezdett visszatérni abba az állapotba, ami az első ember megjelenése előtt jellemezte.

A vezetőség tudta, hogy a Földnek még szüksége van időre, hogy újra lakhatóvá váljon, így újabb 90 év eltelt, mire úgy döntöttek, próbát kell tenniük. Hét bátor, önkéntes vállalkozót, akik a legjobbak voltak mindenben, leküldtek a Földre egy olyan karperec kíséretében, amivel tartani tudták a kapcsolatot velük.  Pár napra rá azonban ez a kapcsolat megszakadt, és azóta semmi hír nem érkezett róluk. Senki nem tudja, hogy meghaltak-e, vagy még esetleg életben vannak, mindenesetre nem kockáztathatták meg annak a veszélyét, hogy minden megmaradt embert a biztos halálba küldjenek. Így hát vártak, ismét. 

Ez az incidens azonban tökéletes volt arra, hogy a vezetőség konzervatív csoportja megerősödjön, és még többen támogassák őket, elvégre a sikertelen kísérletet látva sokan lehetetlennek kezdték látni azt, hogy az emberiség bármikor is újból visszatérjen a Földre. Ennek köszönhetően a széthúzás még erősebb lett, a belső viszályt pedig már nem lehetett félvállról venni, mert könnyen katasztrófává válhat. A kancellárnak is sokkal nehezebbé vált kordában tartani a két csoportot, elsimítani a konfliktusokat, és megtalálva az aranyközépútat, döntést hozni. A külvilágnak ezt persze nem mutatták, az átlagember csak a megváltozott, a feszült légkört érezhette csak, mást nem. A kancellár pedig reménykedett abban, hogy még meg tudja oldani a problémát.

Eközben a hét vállalkozó története már-már legendává nőtte ki magát. Sokan a Hét hősnek tartották őket, mivel önfeláldozásuk az emberiség javát szolgálta, voltak azonban olyanok is, akik csak a Hét Bolondnak nevezték őket, akik olyan ostobák voltak, hogy azt hitték, visszatérhetnek a Földre. Ők nem hittek abban, hogy a Charon valaha is tönkremehet, hogy el kell majd egyszer hagyniuk, de a vezetőség tudta, minél előbb vissza kell térniük, ha nem akarnak mind meghalni.

Végül újabb 10 év eltelt az előző kudarcba fulladt kísérlet óta, de a vezetőség nem várhatott tovább. Már csak évek voltak vissza a Charon végleges leállásáig, elvégre már 200 éves volt az űrhajó, nem mai darab, és olyan részei sérültek meg az űrben ez idő alatt, amit lehetetlenség volt kijavítani. Emiatt tehát egy újabb felfedező expedíciót akar indítani a vezetőség a Földre, és újabb önkénteseket toboroznak, akik a 12 tagszámú Alfa nevezetű csapatba tartoznának.

A problémák a Charonon azonban ezzel nem oldódtak meg, a konzervatív csoportnak ez volt az utolsó csepp a pohárban. A kancellár nélkülük döntött az újabb expedíció mellett, szövetkezve a vezetőség másik felével, ezt pedig árulásként értelmezték. Úgy érezték, a másik csoport ki akarja őket túrni, el akarják állítani őket az útból, ezt pedig nem hagyhatták. Titokban elkezdték összeszámolni, hányan támogatják őket, és terveket kezdtek el szövögetni a közeljövőt illetve. 

A légkör egyre feszültebbé válik, az ellentétek felerősödnek, a belső viszály lassan visszafordíthatlan következményeket fog szülni. Sokan pedig úgy érzik, puccs van készülőben...